A pálcájának örült a legjobban, igaz, nagy volt még neki a majdani varázsló kezéhez szabott erős, domináns, fekete pálca. Az övé. Határtalanul büszke volt rá. Elalvás előtt becsúsztatta a párnája alá. Persze reggel megkapta, hogy nyápic kislányok tesznek ilyet, és egy fiú ne legyen szentimentális és ne kergessen ábrándokat. Ahogy mindig. Nincs nyafogás. Nincs sírás. Nem nézünk riadtan. Nem ordítunk, ha vernek.
Tűrünk.

- 1981 -

- Ismét felgyulladtak a fények a Roxfortban - jegyezte meg halkan az öreg varázsló a szomszédos falu határában. A távolban békét hozó világítótoronyként szórták a meleg fényt az iskola ablakai a lassan leszálló szeptemberi éjszakában.
- Szép - mondta szomorúan a másik járőr, és összébb húzta magán a kabátját.
- Nagyon szép - válaszolta elhaló hangon az öreg.
Gondolataikba temetkezve ballagtak tovább a hűvös szélben.

Nem sokat látni innen középről, de a beosztási ceremóniát már úgyis láttam elégszer. Ezzel nem vagyok egyedül, egyre hangosodik a moraj, a kezdeti figyelem lankad és felerősödik az izgatott sustorgás, hogy mi történt a nyáron, ki merre járt, milyen órák lesznek. Adriana Avery vagyok. A/A. Ezt írják azokra az iratokra a Minisztériumban, amelyekkel semmilyen tennivaló nincsen: Be a polcra, az irattárba a többi közé. Tizenhét éves vagyok és semmilyen. Ad acta. A/A.
Leslie azt meséli éppen, hogy olyan pálcagyűrűt vett magának, amely minden varázslatnál csillagszóró fénybe vonja a szikrákat. Micsoda hülyeség! Erre szokta apa mondani, hogy ennek sincs jobb dolga, mint unalmában ilyenekkel szórakozni. Teresa feketére festette a haját, ettől most évekkel idősebbnek látszik. Ő azt mondja, csak úgy; valójában azóta ilyen, amióta tavaly megölték a bátyját. Nyáron történt. Háromszázhetvenhét és fél napja, javít ki. Teresa régen szeretett rajzolni, ma már ceruzát sem fog a kezébe, és ritkán beszél. Csak a hálótermünk falai őrzik ennek emlékét: gyönyörű falfestmények, tele tűzzel, élettel teli színekkel. McGalagony persze tombolt, amikor a házimanók tudatták vele, de ráhagyta. Főleg azután, hogy... Mindegy. Tom ül mellettem. Ő már végzett - volna. A kitűnő, értelmes fiú, aki inkább megbukott, csak még egy évet a Roxfort falai között maradhasson. Nem is lenne hova mennie. Már nincs kihez mennie. Rendes fiú.
Tom oldalba bök. Nem is figyeltek fel a kehely üvegének koccanására. McGalagony jelez így. Finoman, mint egy úrinő. Ő mondta egyszer. Véget ért a beosztási ceremónia. Dumbledore áll fel. Ránézek, ahogy mindenki.
- Mielőtt megkezdenénk az ínycsiklandó falatok elfogyasztását, hadd mutassam be új tanárotokat! - És oldalra néz.
A diákok kíváncsian nyújtogatják a nyakukat. A szerencsésebbek, az elöl ülők már látták, ki ő. Egy pisszenést sem lehet hallani. Hátracsúszó szék zaja. Feláll valaki. Jaj nem, de hisz ez...
- Perselus Piton professzor bájitaltant fog tanítani. A professzor úr a Mardekár ház diákja volt pár évvel ezelőtt, így sokatoknak nem ismeretlen - hallom Dumbledore hangját távolról.
Nekünk nem kell bemutatni. Az egyik unokafivérem évfolyamába járt. Én másodikos, Teresáék harmadikosok voltak, amikor végeztek négy évvel ezelőtt.
- Gáz - jegyzi meg Leslie, és fintorogva néz ránk. Nézem Perselus Pitont, már amennyi látszik belőle innen, középről. Semmit sem változott. Huszonkét évesen ugyanolyan vézna, beesett arcú, mint tizennyolc évesen. Mi ez a gőgös nézés?! Feketét visel. Hollófekete haja lenőtt, és a vállát veri, sápadt, vékony arcán még nagyobbnak tűnik az orra.
- Ronda - jegyzi meg egy másik lány, míg végül lemondóan megállapítják az asztalunknál, hogy anélkül fogunk végezni, hogy egy valamire való, jóképű (és független - teszi hozzá Leslie, miközben élvezettel kóstolgatja a sült kecskesajtot), fiatal férfi tanított volna minket. Aki persze elcsábít és halálosan szerelmes lesz belénk. Nevetnek a lányok. Elvesz a suli után. Természetesen. Csókolgathatjuk tovább a posztereket a szekrényajtó belsejében, nevetnek tovább, és álmélkodva nézik a roskadásig pakolt ínycsiklandó ételeket az asztal közepén. Nem mindenki nevet velük. Én sem nevetek. Nekik és nekem más jut eszünkbe a fekete hajú mardekáros fiúról, aki a mai nappal elfoglalta a helyét a porondon. Így hívjuk egymás között a kakasülőt, az emelvényt, ahol a tanárok asztala van.

Az ifjú bájitaltan professzor úgy ült a tanári asztalnál, mint akit karóba húztak. Ha őt kérdezik, inkább a nyársat választja, mint azt, hogy itt üljön, akár egy díszpinty, vizslató tekintetek kereszttüzében. Összefonta az ujjait, aztán gyorsan elengedte. Még azt hiszik, az igazgatót utánozza, hogy bevágódjon nála. Csak ő viselt komor, gyászos feketét, ő, a legfiatalabb a tantestületben. Már évek óta nem hordott más színt, mégis furcsa volt most itt, a Roxfortban, ahol zöld-ezüst nyakkendőben és mardekáros egyenruhában járt évekig. Mindig ugyanott ült az asztalnál, lent. Odanézett. Egy elálló fülű gyerek ült ott, bután bámulva a társait. Hallotta, ahogy összesúgtak a háta mögött, amikor megérkezett a terembe.
Egykori tanárai távolságtartó fejbiccentéssel üdvözölték, ahogy sorra megérkeztek. A mellette lévő székek maradtak üresen a legtovább. A legszélére akart ülni, de az egyik oldalon Hagrid, a másikon Frics feszített. Érezte a tanárokon a szorongást és az idegenkedést, ahogy fogadták. Volt épp elég tehetséges, szépreményű évfolyamtársa, akiket tárt karokkal fogadtak volna.
"Nem tettem semmit, a szemetekben legalábbis" - mondta magában a kollégáit nézve, miközben az evőeszközét tologatta. - "Kollégáim. Még egy birtokos jelzőnek is jelentősége van. Lehetne. Ha James Potter ülne itt, bezzeg törnék magukat, hogy kikérdezzék, hogy van, de jó, hogy itt van, hogy van a kis trónörökös, cikesszel a kezében jött a világra, ugye, már egy éves, hozza be egyszer, hallottunk a legutóbbi ütközetről, szomorú, igen, ilyen varázslókra van szükségünk, James - bólogatnának, - igyunk egy szebb jövőre! Egészségemre!" - ivott egy kortyot a borospoharából Piton. A többiek pohara még üresen állt. Szemöldökét felhúzva pimaszul visszanézett az egyik professzorra, aki rosszalló pillantással kísérte, és tüntetőleg jó nagyot kortyolt a borából - csak azért is -, aztán lapos, kutató pillantásokkal körbetekintett a teremben, diákkorának mindennapos helyszínén. Nem hitte, hogy egy nap vissza fog jönni ide.
Soha többé nem akarta ezeket a kapukat átlépni.
Négy éve mondta ezt, ebben az életében?

Soha nem volt még ilyen kevés diák a Roxfortban, és soha nem volt még ilyen kopár az iskola, mint 1981 őszén. A festmények nagy részét eltávolították. Világos, a falak hajdani színét őrző geometriai formák maradtak hűlt helyük nyomán az évek alatt piszkossá és penészessé durvult falakon: téglalap, négyzet, köralak, megint egy téglalap.
A festmények: levették, eltávolították, elégették, vagy befelé fordították a fal felé. Ahogy a mágusok: lecsukták, eltűnt, még él, meghalt, elesett, meggyilkolták, kivégezték. Emlékeinkben él tovább. Jelöletlen tömegsírok, friss hantokra szálló fekete varjak, hervadó virágok, égbe meredő kopjafák. Dermedten reszkető jelen. Tőmondatok. Csupasz, elhaló szavak. Árva. Csonka. Befejezetlen. Elhagyott. Üres.
Voldemort, a Sötét Nagyúr hatalmának csúcsán volt. Sokan elköltöztek, egész varázslócsaládok pakoltak össze egyetlen éjszaka alatt, és soha többé nem látták őket. Házaikat felégették vagy elfoglalták, jobb esetben nevetséges összegekért felvásárolták. Az aranyvérű, ősi máguscsaládoknak nem volt félnivalójuk, nekik emelt trónt a Sötét Nagyúr. Keselyűként csaptak le az elhagyott földi javakra, kényszerrel vagy kényszer nélkül, befolyásuk és hatalmuk napról napra nőtt.
De a levelek azon az őszön is elsárgultak, és a kelő nap a fűszálak hegyén csüngő harmatcseppekben fürdött. Ennyi állandóság maradt.
Néhány diák mindentudó, cinkos pillantást küldött Piton felé.
"Lám, az újabb kakukkfiókák a rigófészekben, akik alig várják, hogy kilökjék a többit egy óvatlan pillanatban, ha eljön az ő idejük, az új időszámítás. Őket már arra nevelik otthon. Kiválogatni az aranymágusok életteréből a sárvérűt, a hibásat, a korcsot, az élősködőket, kimetszeni a férgesét az almának és eltiporni a levéltetveket, akik elszívják a varázslás ütőerejéből a kiválasztottság lényegét."
Nem nézett rájuk vissza.
Mások riadtan bámulták.
"Ó, szegény-szegény áldozatok. Mit tudtok ti rólam? - nézte őket gúnyosan. A halálfalók csuklyában járnak, a terrornak nincs arca, se hangja, se neve. Nem Perselus Pitonnak hívják, nem a kampós orrú szarházi mardekáros képében jár. - Silány ez a bor."

- Miért Pitont vette ide? - kérdezték suttogva egymástól a Hugrabug asztalánál. - Pont most kellett volna egy rendes sá... bocsánat, nem aranyvérűt idevenni tanárnak, aki nem a Mardekárba járt - okoskodott egy szemüveges fiú.
- Aki nem azokkal flangált, akik... - tette hozzá egy másik, de félt befejezni a mondatot. A többiek helyeslően bólogattak, miközben körbeadták a húsos fatányért.
- Annyi megbízható varázsló van! - jegyezte meg az egyik lány.
- Ráadásul Dumbledore-nak szabad keze van, azt vehet fel, akit akar! - mondta meggyőződéssel a szemüveges fiú.
- Furcsa.
- Az - bólogattak. - Furcsa.