Pitonnak elment az étvágya. Unottan turkálta a vacsoráját. Hirtelen meghallotta, hogy néhány székkel arrébb Barty Kuport emlegetik. Fülelt.
- Szemet szemért, a rohadt életbe! - szűrte a fogai között elfojtott indulattal, kivörösödő arccal az idős professzor.
- Nem elég a rögtönítélő bíróság! - suttogta feszülten egy másik hang. - Nem az Azkabanban kéne őrizgetni őket! A régi jog kell! A nyilvános, tizenkét fokozatú, válogatott kínzás! Precedens értékű kivégzés. Megnyugvás nekünk.
- Mindegyiken végrehajtanám. Ezeknek még tárgyalás sem jár - mondta remegő hangos az idős úr, és felitatta a homlokára kiülő verejtékcseppeket a zsebkendőjével.
- Legyünk olyan aljasok, mint a Sötét Nagyúr? - kérdezte halkan egy professzornő. - Mi is tévedhetünk, előfordulhat, hogy...
Lehurrogták. Suttogva beszéltek, aztán pisszegve elhallgattak, és kényszeredetten másról kezdtek el beszélni. Az öreg professzor összepréselt szájjal sandított Pitonra, aki hideg közönnyel nézett rá vissza. Az öregúr elfordította a fejét, ahogy a mellette ülő figyelmeztetően megbökte a karját az asztal alatt.

Milyen üres a tekintete - nézte a fiatal bájitaltan tanárt az egyik professzornő, de zavartan sütötte le azon nyomban a szemét, amint Piton elutasítóan ránézett. Sosem kedvelte ezt a fiút, hiába teljesített maximálisan az óráin. Anyjuk helyett volt anyjuk a kisebb gyerekeknek, nem csak ő, a kolléganői is. Perselust viszont elkerülték. Próbálták volna megsimogatni a sovány, kócos fiúgyereket, könyékig harapta volna le a kezüket azon nyomban. Még Poppy sem nyúlhatott hozzá, mert visszaütött. Ő sem találkozott hozzá hasonló, elvadult, konok gyerekkel. Magának való, cinikus alakja és fürkésző nézése nem tette szerethetővé, és a fiú sem tett semmit, hogy el- és befogadják.
Madam Pomfrey belesápadt, amikor Dumbledore közölte, hogy a lakrésze melletti üresen álló szobákat adja oda az új kollégájuknak. Végül mégis másképp lett (Poppy megkönnyebbülésére). Az igazgató beleegyezett, hogy ideiglenesen elszállásoljanak néhány árván maradt kisebb gyereket, amíg nem találnak megfelelő otthont számukra. Így került Piton az alagsorba, a bájitaltan termek szomszédságába. Saját maga hordta át a limlomot egy másik raktárba, nem is látták egész nap.
Vajon miért Pitont vette fel Dumbledore? Nem értették. Aki a saját társaihoz nem találta meg az utat, a gyerekekhez sem fogja. Nem jósoltak neki sok jövőt. Annyi pedagógia érzéket sem néztek ki belőle, mint egy varangyból.
Miért hozta ide az igazgató?

"Mintha tutajon, billegőn, járnák süllyedő háztetőn, alámerülő szigeten, úszó koporsófödelen..." - jutott eszébe Pitonnak hirtelen egy réges-rég olvasott vers néhány sora. Nem tudta tovább folytatni, arra sem emlékezett, ki írta. Évek óta nem vett könyvet a kezébe. A kisfiú, aki annyi örömet lelt az olvasásban, meghalt már. Talán nem is létezett soha. Olyan messze volt már, hogy nem tudott már visszanézni sem.
Az ujjait nézte, ahogy az evőeszközt markolták. A kést, a villát. Erős, hosszú férfiujjak, egy varázsló kezei, sejtjeiben a hatalom: a teremtő, az alakító, a pusztító, a parancsoló varázserő. A kísértő, a folyton hívogató, a kivetülő akarat, az iszonyú kormánykereket markoló adottság. Csak bírja tartani, fogcsikorgatva, akárhogy. Csak bírja tartani ebben a tomboló viharban.
Kettészelte a húst a közepén a tányérján. Bárcsak minden ilyen könnyen menne. Mi jár annak, aki mindenkit és mindent megtagadott már ezen a földön...? Bármely égtáj felé fordult, az arcába fújó szél csak ideig-óráig hozott hűsítő megnyugvást. Körbenézett a pohara rejtekéből: mogorván, ridegen, szobormerev arccal, gránit kemény tekintettel, felsőbbrendű elkülönüléssel. Tele volt gyűlölettel. Hátukba döfött dárdával szúrta fel mindannyiukat a lelke gyűjteményébe. Az ő bekeretezett, beüvegezett és felcímkézett kártevőgyűjteményébe. A saját anyja kezdte a sort. Dumbledore... igen, ő is ott volt már régóta. Még fértek, és a tűhegyek, amelyeket használt, élesebbek és mérgezettebbek voltak, mint valaha, ahogy az őt ért megaláztatásra és bántalmazásra a reakciói is. A kegyetlensége már nem ismert határt, elszabadult már régen, ott, a hideg, sápadt arc és a pengevékonyságúra préselt száj mögött.
"Ó, ha tudnátok...!"
"Bár lennétek ily bűnösök, mint én, hogy ne lennék egyedül!" - izzott fel a szeme.
"Nem!" - szerette volna ordítani, és arcul köpni saját magát. Nem akart már megfelelni. Nem akart már lázadni. Nem fog pitizni, hogy befogadják a körbe. Se ebbe, se másikba. Nem akar tartozni senkihez és semmihez. Feldughatják maguknak mindannyian. Tövig. Szája keserű, torz mosolyba ferdült.
"Életem új díszlete" - nézett körbe kihívón és szemtelenül. - "Perselus Piton, bájitaltan professzor." - Lehunyta a szemét.
Úgy érezte, szétrobban a benne tomboló, gerjedő vad orkántól, amely szét akarta feszíteni a bordáit a szigorú, nyakáig gombolt, szűk fekete öltözék szorításában. Szemrebbenés nélkül képes lett volna hidegvérrel lemészárolni a mellette ülőt, és a holtteste mellett folytatni a vacsora következő fogásával, a gombakrémes őzgerinccel, és lassú, nyugodt mozdulattal friss citromot facsarni a saláta zöld levelére. Képes lett volna. Voldemort pontosan tudta, hogy a megsebzett, meggyalázott és százszor kirekesztett keserű talajba hullva elburjánzik a halálfalók ideológiája, és amikor az indák szövedéke már mindenhova befurakodott, következett a gyakorlat az új értékrendnek megfelelően. Halálfalók. A saját emberi gyengeségeikkel verte láncra őket.

Nagy ováció fogadta az asztalon termő édességek garmadáját. McGalagony elragadtatva csapta össze a tenyerét a mézeskalács Griffendél-címer láttán, és hangosan felnevetett azon, amit Dumbledore súgott mosolyogva a fülébe.
Piton kívülállóként, idegenkedve nézte őket. Úgy érezte magát, mint aki sosem járt ide, és most is csak egy kósza álom foszlányait látja. A hangok, a zsivaj, a villák koccanása és a poharak csilingelése a távolba veszett, a nevető arcok összefolytak a szeme előtt. Már őt sem vizslatta senki.
Olyan nehéz volt itt ülnie, olyan haszontalan és értelmetlen. A teher, amelyet cipelt, polipként fonta körbe a csápjaival. Olyan könnyedén tudta volna azt mondani: elég volt, nem kell, hadd múljak el nyomtalan némaságban. Érdekelt volna bárkit is? Ugyan már. Még saját magát sem.
Hányni tudott volna a színes marcipánok, illatos eperöntettel leöntött csokoládés kuglófok és csillogó nyalókák láttán.
Egyedül volt.
Fekete tövisként, bukott angyalként, megbélyegezve, nyakörvvel és láncra verve, számon kérve és gályához kötve.
Gladiátorjáték.
Egyetlen nyomorult, feltartott hüvelykujjért.

Teljesíts hát, szolga.