A Süveg csendben lógott a levezető tanár ujjai között. Megdöbbentette az a mélység, amelyet egy pillanatra meglátott a gyerekben. Mint amikor feneketlen, sötét kútba dobott kő távoli csobbanása jelzi csupán, hogy van még víz a kút alján. Egyedülálló képességeket érzett, szokatlan tudást egy tizenegy éves gyerekhez képest, amellett viszont számtalan rosszul összeforrt heget a lelkében. Veszélyes kombináció. A legveszélyesebb. Lőporos hordó mellé ejtett éles szélű üvegszilánk, végzetes prizma. Remélte, hogy lesz majd kéz, amely letakarja a szilánkokat, és lesz majd szeretet, amely felkapja és messzire hajítja, hogy csak az emléke maradjon...
De már a következő fiú fején volt. Sirius Blackén. Dumbledore eltalálta.
A Griffendél kapott még két ziccert: Mindkét fiú hozzájuk került. Büszkén foglalták el a helyüket. A győztesek asztalánál. Ezt a szemben ülő prefektus jelentette ki.
Kezdetét vette a tanévnyitó ünnepi vacsora.
Perselus érdeklődve hallgatta a többieket, és szeretett volna beszélgetni velük, mondani valamit, kérdezni. A társai láthatóan sokkal többet láttak a világból, mint ő. Nem ismerte azokat a helyeket és embereket, akiket emlegettek. Az a világ, amelynek nagyságát csak a könyvek alapján képzelte el, most még inkább kitárult, és az a néhány hektárnyi elzárt világ, ahol élt, egyre kisebbre zsugorodott.
Úgy várta már, hogy elkezdhesse a varázslótanulmányait a Roxfortban, már évek óta számolta a napokat. Az elmúlt félévben külön naptárt vezetett, és órákat töltött azzal, hogy elképzelte magát nagy varázslóként, ahogy a többiek ámulatára pálcájával sosem látott bonyolult varázslatokat hajt végre a fekete iskolatalárba hímzett Mardekár címerrel a szíve fölött. Tudta, hogy ebbe a házba fog kerülni, készült rá. Girbegurba vonalakkal rajzolt otthon a füzetébe egy Mardekár címert, és gondosan kiszínezte. A felirat nem lett igazán jó, a szóvégi "r" betű már alig-alig fért oda, de meg volt elégedve a művével. A címer alá odaírta a nevét nagy, zöld betűkkel: PERSELUS PITON. Később fekete tintával alákanyarította: Perselus Piton mágiaügyi miniszter. Aztán úgy gondolta, előbb inkább igazgató lesz. "Perselus Piton, a Roxfort nagybecsű igazgatója" - véste alá szép, szabályos betűkkel. Ahogy ez az eszébe jutott, óvatosan Dumbledore-ra sandított. Csak meghal, mire én nagy leszek. Remélte, hogy az igazgatósághoz nem kell hosszú szakállt növeszteni. A haj még rendben, na de egy ekkora szakáll! Bár ha jobban belegondolt, borotválkozni sem volt sok kedve. Hétéves korában kipróbálta titokban. A fehér hab felkenéséig minden rendben ment, de az éles pengével összevagdosta az arcát. Nem, mégiscsak marad a szakáll - döntötte el gyorsan.
- Apukám azt mondta, hogy Dumbledore túlságosan lirebális - mondta komoly képet vágva a mellette ülő fiú látva, hogy az igazgatót nézi.
- Liberális - javította ki halkan. A fiú mohón bólogatott.
- Az mi? - kérdezte nyávogó hangon egy lány.
- Szabadelvű - válaszolta Perselus, és örült, hogy végre valamit ő is mondhatott. A többiek ezt se nagyon értették, és inkább másról kezdtek beszélni. Azok voltak a hangadók, akiknek az idősebb testvére már a Roxfortba járt, és fontoskodva adták elő, hogy mi mindent hallottak. Perselus kíváncsian hallgatta őket, és egyáltalán nem riadt meg, hogy milyen sok könyvet kell bemagolni, és hogyha az összes házi dolgozat hosszát, amelyet hét év alatt teljesíteniük kell, összeadják, az több mint egy egész mérföld!
- Tudod, mi ez? - lökte meg a balján ülő fiú, és vigyorogva szétnyitotta az ujjait.
- Üvegbe olvasztott skorpió - mondta Perselus, és elmélyülten tanulmányozták a kincset.
Ő maga is rengeteg időt töltött otthon a kertben a bogarak, csúszómászók és rágcsálók csapdába ejtésével és megfigyelésével. Nem voltak testvérei, és a gyerekkorát jóformán kizárólag felnőttek között töltötte. Nem szerette, ha vendéggyerekek jöttek, mert ráparancsoltak, hogy legyen velük tisztelettudó, és mindig adja oda a játékait, ha kérik. Egyszer két fiú-unokatestvére jött, akik rávették, hogy játszanak bújócskát, és hiába csücsült a padlásfeljáró mögött, csak nem jöttek érte. Jól átverték. Úgyhogy inkább nem is volt kedve játszani többet. A kisvonatot is csak arra használta, hogyha hallgatózni támadt kedve, akkor leült a szoba sarkában és látszólag elmélyülten tologatta a kocsikat, miközben a felnőttek az asztalnál sutyorogtak. Így tanult meg egyszerre többfelé koncentrálni. Most is vissza tudta volna mondani, hogy miről beszélgetnek balról, és miről jobbról, és közben azt is megszámolta, hogy a szomszédos asztalnál ülő hugrabugos fiú hányszor próbálta a kezét lazán a mellette ülő lány székének karfájára pakolni. Összesen négyszer.
Sosem látott még ennyi embert együtt, mint itt a nagyteremben. Azt sem tudta elképzelni, hogy milyen lesz többedmagával egy szobán osztozkodni. Ő mindig egyedül volt. Este is, napközben is. Csak a sután egymásra hajló lábfejei árulkodtak arról, hogy fél.
"Most biztos összekoszoltam az egyik cipőmet a másik talpával" - gondolta ijedten, de azon nyomban meg is nyugodott. Hiszen itt nincs senki, aki ráripakodjon. Az apja rendszeresen vele tisztítatta az összes cipőjét, hogy tanuljon egy kis alázatot. Le kellett térdepelni, és tükörfényesre csiszolni, miközben azt a büdös szivart szívta, ami csípte a fia szemét és köhögött tőle, de nem érdekelte. Majd megedződik. Perselusnak "uram"-nak kellett szólítania. Igen, uram. Nem, uram. Értettem, uram. Megígérem, uram. Mindig. És szigorúan magáznia.
- Mi van, eltaláltak a csúzlival? - vigyorgott a skorpiós fiú, és Perselus arcára bökött.
- Igen - mondta egy kicsit később és halványan elmosolyodott. Eltaláltak a csúzlival, ez tetszik. Nem fogja elárulni, hogy az apja pecsétgyűrűje hagyta azt a lilába fordult zúzódást a bőrén, amikor tegnap pofon vágta. Így is örült, hogy nem úgy kellett az iskolába jönnie, hogy égő piros foltok tarkítják. Mit szólnának a többiek? Néha attól félt, hogy a homlokára van írva, hogy egy mihaszna semmirekellő, egy rühes korcs, csúf kis béka, nyomorék vakarcs, ahogy az apja hívta oly gyakran. Nem értette, mert teljesen következetlenül bánt vele, és gyerekfejével régen azt gondolta, akkor ez biztos valami olyasmi, ami látszik rajta.
Mindenki elhallgatott az asztalnál, amikor váratlanul kinyílt a főajtó és két felsőbb éves mardekáros fiú sétált be önelégült arccal. Minden szem rájuk szegeződött. A Griffendél asztala gúnyos huhogással reagált, a Mardekár végén pedig cinkos kurjantással fogadták őket. Az egyik, egy magas, ezüstszőke, hosszú hajú fiú még arra is képes volt, hogy nem a számára üresen hagyott helyre üljön, hanem felállítson egy diákot, aki a tányérjával, poharával egyensúlyozva, szemlesütve arrébb somfordált.
- Ő Lucius Malfoy - súgta a fülébe az egyik diáktársa. A Lucius Malfoy nevű fiú arisztokratikus felsőbbrendűséggel átvetette hosszú lábait a lócán, elhelyezkedett és súgott valamit a mellette ülő, ijedt, nagyon fiatal szőke hajú lány fülébe, aki zavartan feszengett a székében. Meg se mert szólalni. Néha aprókat kortyolt a poharából, és a barátnői felé küldött segélykérő pillantásokat. Lucius szedett a tányérjára, és lassan szemügyre vette házának újdonsült elsőseit. Kicsik voltak, gyerekek. Tizenegy évesek. Néhány barátjával már kitervelték aznap estére a beavatásukat, és már alig várta, hogy elkezdődjön a móka.
- Olyan kár, hogy még nem mehetünk el Roxmortsba! - mondta szomorúan az egyik elsős. - Pedig van nyolc sarlóm! - Perselus is sajnálta, hogy nem láthatja a varázslófalut, viszont neki nem volt egy árva vasa sem. Megvették neki a könyveit, a pálcáját, az uniformist, néhány alsóneműt és a visszafelé szóló vonatjegyet nyárra, a tanév végére. Szó sem lehetett arról, hogy karácsonyra haza menjen. Igazság szerint nem is vágyott rá. Szeretett volna még egy baglyot, de az apja gúnyosan csak annyit mondott, hogy úgysincs kinek írnia, felejtse el. Végül is ez igaz. De azért olyan jó lenne...