- És mégis hogy álljunk oda Pipogyusz elé? - köhögött egyet. - Hé, Piton! Nem csókolnád meg Remust, hátha akkor magához térne?? Tiszta Csipkerózsika...

- Nem, persze, hogy nem... - mosolyogtam - Mondjuk rávesszük Pitont, hogy... ööö... menjen a parkba ésss... - lázasan gondolkoztam valamin, de nem jutott semmi épkézláb ötlet az eszembe.

- Na látod, te nagyokos... - gúnyolódott James.

Ebben a pillanatban kicsöngettek.

- Najó, én ezt nem bírom. Megyek és elráncigálom Pitont, ha kell, erővel, de idejön, és punktum - jelentettem ki.

- Csak nem akarod behozni a klubhelyiségbe?? - hüledezett James.

- Neeem... A hálószobába viszem, Remushoz.

- Ja, hogy a háló... MI??? Te nem vagy észnél, Sirius!!

- Én soha nem is állítottam, hogy jól vagyok... de ha van jobb ötletetek, akkor tessék, mondjátok.

Persze nem volt. Én meg mielőtt visszatarthattak volna, kisiettem a portrélyukon, és eszeveszetten keresni kezdtem Pitont. Nem hittem volna, hogy egyszer még önszántamból fogom őt keresni, de ezt az egyet megtanultam az évek folyamán: soha nem mondd, hogy soha!

Óriási szerencsém volt, mert pont belefutottam.

- Elnézést - motyogott Piton maga elé, a földet nézve. Már ment volna tovább, mikor hirtelen ráeszmélt, kibe botlott.

- Black??

- Gyere velem - karon ragadtam és vonszolni kezdtem a Griffendél-torony felé.

- Álljon meg a menet!! Ne ráncigálj engem, mert megbánod...

- Ne csináld itt a cirkuszt. Mindent meg fogsz tudni, csak gyere.

- Soha. – vágta rá Piton.

- Idefigyelj, te kis... – sóhajtottam, majd folytattam - gyere Piton, mert szükségünk van rád.

- Nocsak - mosolyodott el gúnyosan - milyen udvarias itt valaki...

- Először és utoljára, Piton, ne éldd bele magad. Jössz, vagy húzzalak?

- Rendben. Erre már én is kíváncsi vagyok...

Elég hülyén éreztem magam, ahogy Pitonnal az oldalamon felmentünk a Griffendél toronyhoz. Mondtam a jelszót.

- Mássz be.

- IDE?? Na ne, én nem...

- Befelé, vagy...

- Oké, megyek már...

Bemászott a portrélyukon.

- Nocsak, Te tényleg képes voltál behozni ide Pipogyuszt... - sóhajtott megvetően James.

- Hajhh... Piton. - fordultam felé, de ekkor elakadt a szavam.

- Igen?

- Remusnak kellene segítened.

- Valóban? Én tudnék rajta segíteni? Ha jól tudom, ti vagytok a barátai, nem én - mosolygott gúnyosan.

- Igen. De... Nézd. Remus elvesztette az emlékezetét és... Te kellenél, hogy felfrissítsd a memóriáját. Nehéz kimondani, de... Benned van minden reményünk.

- Oáhhh... - fintorgott James - ez már nagyon megalázkodó, Sirius.

- James, ha lennél szíves...

- Oké, nem szóltam.

- Szóval te kellenél. – fordultam újra Pitonhoz.

- És mégis mit tudnék én csinálni, amit ti nem? - kérdezte higgadtan Piton.

- Nosss... te mennyire szereted Remust? De őszintén!

Meglepett, de Piton gondolkozni kezdett.

- Tulajdonképpen én nem utálom. Vagyis... á, majd pont nektek mondom el, mit gondoltok??

- Ha elárulod, én is elárulom, rendben? - kérdeztem egy kicsit reménykedve.

- Hmmm... najó. Először te.

- Még mit nem? Te és nem... - kezdte James, ám mikor elkapta a pillantásomat, abbahagyta.

- Rendben. Nos... Remus azért nem piszkált soha téged, mert... Szörnyen hangzik, de... belédszeretett.

- Na, hát ez még viccnek is rossz, Black.

- Nekem mondod?? Azaz... Nem, ez nem vicc, Piton. Most te jössz. – fontam össze a karom magam előtt.

- Így már, hogy ezt tudom, könnyebb lesz. - köhögött egyet, és semmi kertelés nélkül kimondta, amit az előbb én alig bírtam - Én is szeretem őt.

- MI??? - hördültünk fel egyszerre mind a hárman.

- Jól hallottátok. És most mondjátok gyorsan, miben segítsek neki.

Pár másodpercig nem tudtunk megszólalni, de végül rávettem magam.

- Ha megcsókolnád, talán visszanyerné az emlékeit. - mondtam.

- Hmmm... Mi vesztenivalóm van... Jó. - egyezett bele.

- Akkor menjünk fel - mondtam gyorsan, még mielőtt megbánom, hogy ebbe az egészbe belevágtam. Tulajdonképpen a barátomat szerettem volna ezzel menteni…

Felmentünk én és Piton a hálószobánkba (James és Peter lent maradtak, a gyenge idegeikre hivatkozva...). Benyitottunk és bementünk.

Remus az ágyában feküdt és aludt.

- Most ébresszem föl?? Nekem sem esne jól, ha...

- Ébreszd csak, majd túléli valahogy... Remélem. – húztam el a számat

Így hát Piton "kénytelen-kelletlen" Remushoz ment. Letérdelt az ágya mellé, föléhajolt és szájon csókolta. Kezdett fölfordulni a gyomrom, így kislisszoltam a szobából és nekiálltam hallgatózni. És legnagyobb megdöbbenésemre (és megkönnyebbülésemre) egyszer csak hallani véltem, hogy Remus felismeri Pitont.

- Perselus?? Mit csinálsz??

- Segítek rajtad - hallottam Piton derűs hangját.

- Rajtam? Mi történt velem? Csak arra emlékszem, hogy megcsúsztam és leestem a lépcsőn, most meg itt vagy te és...

- Szeretlek, Remus. - mondta Piton halkan, hogy még én is alig hallottam. Bármilyen fura helyzet is volt ez, elmosolyodtam.

- Te? Hát.. én is téged - nevetett Remus.

- Tudom.

Ezután újra olyasmi hangokat hallottam, mint amilyeneket akkor, mikor Piton megcsókolta Remust. Úgy döntöttem, eleget hallottam, és lementem tájékoztatni a jó hírről Jamest és Petert.

- Na, hogy megy? - kérdezte rögtön James.

- Háát... - vigyorogtam.

- Na??

- Remus újra a régi.

- Hála Istennek... - sóhajtott Peter.

- Bocs, Pitonnak.

- Óóó, ez most olyan rossz így. Mármint… Ezután nem piszkálhatjuk annyit, mint ezelőtt...

- Talán nem is olyan nagy baj. Legalább Lily végre hajlandó szóba állni veled.

- Lehet - gondolkozott hangosan James.

- Nem lehet, biztos - mosolyogtam.

- Ha te mondod... Egy biztos: ha Lily hajlandó lesz így járni velem, akkor soha egy rossz szavam nem lesz Pitonra...

- Ezt azért én nem ígérném meg... - vigyorogtam.

- Najó, egy-két rossz szavam azért lesz, de csak hogy ne érezze magát nagymenőnek...

Ezután vidáman kisétáltunk a klubhelyiségből. Úgy döntöttünk, bejárjuk a kastélyt, és hagyjuk az ifjú szerelmespárt, hadd élvezzék végre egymást…

-Vége-